MOST EGY KICSIT, MOST EGY KICSIT
Most egy kicsit, most egy kicsit,
hogy elmentek a tanulók,
éneklek és kacagok itt,
egy kis szünetet tarthatok!
Hová indulsz, gyötört szívem?
Hív téged szerte annyi hely;
fáradt fejem, hogy megpihenj,
rád vár minden távol s közel.
A hegyek közt van az a hely,
hol tél tombol és vad esők,
de a vihar alig ül el,
a meleg nap ismét kisüt.
Öreg a ház, nincs lomb a fán,
és holdtalan az ónos ég,
mégis, az ember mit kíván
úgy, mint az otthon melegét?
Kövön madár ül hallgatag,
a mohos falról víz pereg,
a gyom fölveri az utat,
de semmit így nem szeretek!
Arra menjek? Menjek tovább,
keresve más földet-eget,
hol meghitt szavak dallamát
ápolja az emlékezet?
S ím hamvadó tüzem, sivár
szobám eltűnt szemem elől,
sötét rosszkedvem messzi már,
és felhőtlen nap tündököl -
A legelőhöz egy kicsi,
magányos, zöld ösvény vezet,
s körös-körül a távoli
hegyek ködösen kéklenek;
nyugodt a föld, derült az ég,
az enyhe szél alig susog,
a bűvös tájon szerteszét
legelésznek a vadjuhok -
Ily látvány tárul : itt nekem
minden szűk ösvény ismerős,
hol völgyeken és berkeken
csapatostul vonul az ősz.
Egy órát hadd tölthessek ott,
izzadnék érte egy hetet -
de álom el nem űz valót :
börtönöm élve eltemet.
Míg álltam ott, s e bűvölet
igézete még elragadt,
lyukasórámnak vége lett,
s várt a gyötrelmes feladat.
1838. december 4. (Ferencz Győző fordítása)
CSÖNDES, BOLDOG! VALAHA RÉG
Csöndes, boldog! Valaha rég
ezek ketten egymást kizárták;
szerettem a hullámverést,
szél és menny színeváltozását,
s nem a kék eget, langy vizet,
a balzsamos, bágyadt zefírt,
mely az erdőt nem tépi meg,
s melytől az ág nem könnyezik.
Csöndes, boldog! Ma már tudom,
csöndben ellakni édesebb,
mint mámoros zuhatagon,
bármily tiszta az élvezet.
Jöjj, vár e napsütötte szirt:
a puszta lápon tél ragyog -
ülj le - magunk vagyunk csak itt,
s az ég holt partja függ amott.
Talán a hervadt fű nyoma
fölérző tavaszi füzér;
tán villan már az ibolya,
s a páfrány új hajtást ígér.
Talán - de még sok éj marad,
s a dombra hull a hólepel,
a szél veszettül fosztogat,
s a vihar háborút visel,
mígnem bimbós, friss lomb fakad,
s a pacsirta kihirdeti,
hogy itt az első nyári nap,
fényből szőtt koronát neki!
Mégis, december mosolya
mint július tüze, enyém;
hát üljünk itt, és lessük a
kék alvadást az ár jegén.
1838. december 07. (Gergely Ágnes fordítása)
MILY SZÉP A KÉK HARANGVIRÁG
Mily szép a kék harangvirág,
ha nyárban megremeg;
formája erőt ont reád,
nyugtatja lelkedet.
A bíbor hanga szertelen,
komor varázzsal az;
az ibolya fűszert lehel,
s az illat nem vigasz.
Pőrék a fák, a nap hűvös,
és nagy, nagy ritkaság;
az ég fényküllőt nélkülöz,
a föld meg zöld ruhát;
a csillogó víz fölé a jég
sötét árnyat vetett,
és domb és völgy és messzeség
fagyos köd foglya lett.
Harangvirágban nincs erő,
a hangafű oda,
az ibolya völgymélybe nő,
s nincs édes illata.
S bár fáj, hogy nincsen hangarét,
jobb így, hogy messze van;
tudom, csak könnyet ontanék,
ha lesne rám vígan;
erdő mélyén szelíd virág
a mohos kő alatt,
rejti balzsamát, harmatát:
engem meg nem ríkat -
a szár pompás kis termete,
az ezüst-kék szirom,
a bimbók zafír ékköve
smaragd levéltokon,
ez lélegzik a szívemen,
e mély, nyugodt varázs,
ezért van az, hogy könnyezem,
s ez enyhít, semmi más;
ezért sírok, mert mindegy elhagy,
kopár a téli nap,
gyötrődve sírok, hogyha hervadt
part éri lábamat.
Hideg van, és a fény lehull
a tompa ég alól,
a sötét, nyirkos fal kigyúl,
aranya illanó,
emészted magad, vágyva vágysz
virághozó idők után -
s a tűnt fény hozza majd a gyászt
érted, szülőhazám.
1838. december 18. (Gergely Ágnes fordítása)
SÖTÉT ÉJ; A TÉL SÓHAJA
Sötét éj; a tél sóhaja
lágyan jár Gondal partjain;
s bár sír a szél bús jajszava,
nem torlad hó a vízre kinn.
Lovam meddig kalandozott
a puszta mélybe, nem tudom;
de kaphat jó szót, abrakot:
nem megy tovább a járt úton.
A kantár meglazítva hét
hű társam szélnek engedem;
hullámzó domb, tág rónaság,
s a fáradt ló már nincs velem.
A falhőraj bús tömböt alkot,
s a borús láthatárra tart,
de biztos jelet még nem ad, hogy
ónos esőt hoz vagy vihart.
Lesújtva, kábán állok itt,
testem a hangarétre dűl,
várja, hogy végre álmodik,
szemhéj és szív ellenszegül;
s egyszerre, úgy éjfél fele
a csillagtalan ív tövén
a hegymagasból kúszva le
ködös kísértet lép elém.
Dús haja leng, s a válla fent
ragyog, mint felhők hold alatt;
és zajtalan kis lába van:
fehéren izzó pillanat.
"Ki vagy, te lány, ki az ingovány
martjára lépsz, s már nem élsz a mennyben?"
Így szólok én, míg könnyedén
fekvőhelyemre hajlik a szellem.
"Honom a forgószél hona,
ösvényem egy a hófúvással;
sok év, hosszú év szállt tova,
hogy találkoztam más lakással.
Mikor szélvész dúl, hogy a hang elfúl
s a vadász a síkon ottmarad,
ha csak gyengülök, mikor orkán bőg,
ne lássam többé a dombokat.
Te is énrám vársz, halott juhász,
hogy lejtőjén kisegítelek:
a rejtekút mindig célba jut,
hogy visszakapd a te völgyedet.
Jön a vad vihar, s a part kihal,
hínárból jeltüzet gyújtok, és
szétfut a fény a vak éj közepén,
és boldog a rémült tengerész.
S a szétszórt nyáj, mely e tájon jár,
csak gyöngéd test, mely vonzza a bajt;
de bűbájt tudok, s a sok juhot
varázserőm megvédi majd.
Hű lovadon a magányos alom
halált szimatolt búcsútok után;
odatérdepelek, hol csüng a nyereg,
s fény éled a lő hold szembogarán.
De nem ér a nevem, ha elfeledem,
irgalmamból mi hull ma rád:
csak nélkülözés, nem csüggedés;
nem legyőzetés, csak szolgaság.
Az a halk hajlék, hova lábad lép,
megtelik jövőd keservivel;
de itt ég e könny, s én esküszöm,
kit szeretnek, az tűzhelyre lel."
1839. január 12. (Gergely Ágnes fordítása)
A HARANGVIRÁGHOZ
A.G.A
Bimm-bamm, szent őr, zengve lengj,
szép vagy erdőn s dombokon,
s kedves vagy zöld völgybe lenn,
hát még fenn, vad bércfokon!
Harangvirág, isteni
fénnyel láttam fényleni
gyöngyöm s láttam kedvesem
sápadón, nagy betegen.
Te hallattad hangodat,
balzsam volt nekem szavad:
"Süssön nyári nap le rám
éltem egész folyamán.
Tán inkább zord téli ég
nézzen, mikor jön a vég?
Nyílok s nyugton hervadok,
elsiratnak harmatok;
végy erőt gyászkönnyeden,
túl sok év csak bút terem!"
1839. május 09. (Szegő György fordítása)