Emily Jane Brontë
Thorton, 1818. július 30. - 1848. december 19. Haworth
Angol költőnő és regényíró, a Brontë nővérek három tagja közül a második.
Írói álneve Ellis Bell volt.
Emily Brontë Versei
FÉNY VÁR-E MA RÁNK, BORÚ VÁR?
Fény vár-e ma ránk, ború vár?
Édes hajnal hasadt:
de még dörögve renghet az ég,
mielőtt leszállna a nap.
Nézd Apolló útját, Úrnő:
így jár majd, első szülötted -
ha sugara a nyári párán át
szelíden melegíti a földet,
lányodra kellemes nap vár, hű álom-réven örülhet.
Ha besötétül, ha árny száll ránk,
s hoz esőt, fényfojtogató,
nyílhat virág, fakadhat rügy,
virág, rügy hiábavaló,
lányodra bús-regény-nap vár, csupa kín, könny, áradó.
Ha frissen, szabadon jár a szél,
ég-kéket felhők tűnte tár,
erdőt-mezőt, virág-aranyat
szikráztat harmat s napsugár,
lányodra, sivatagján a világnak, Üdv fény-napja vár.
1936. július 12. (Tandori Dezső fordítása)
MONDD MOSOLYGÓ KISLEÁNY
Mondd, mosolygó kisleány,
mit jelent a múlt neked?
"Szelíd, halk őszi éjszakán
gyászosan felnyögő szelet."
Mit ér a jelen óra itt?
"A rügyes-zöld ágakat,
hol a madárfiú próbálkozik,
mielőtt szárnyra kap."
S mi a jövő, kis boldogom?
"Tenger a felhőtlen napon;
hatalmas, tündöklő vizen
elnyújtózik a végtelen."
(Gergely Ágnes fordítása)
HULLÁMZÓ HANGA, VAD SZÉLBE HAJOLGAT
Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat,
éjfél és holdfény, és csillagos és;
sötét, de az üdvragyogás vele-olvad,
föld lüktet egekbe, egek lehajolna,
börtönre vetett lelkünk szabadulhat,
béklyóit, rácsát most törheti szét.
Rengetegek nagy hangjukat adják
az éltető szélnek, hegyoldalakon;
folyók ujjongva partjuk hasogatják,
völgyeken útjuk gátja-se szabják,
dúlt víz szánt, őrjöngeti habját,
S hátrahagy mindent holt-sivatagon.
Fénnyel és méllyel, s áradva-kihalva,
változva, míg nem lesz éjfélre dél;
égzengve, vagy mint sóhaj-zene halkja,
árny árnyra röppen, egymást tovahajtja,
zord terét villám villámra tagadja,
gyorsan jön mind, sebes tűnt-helye kél.
1836. december 13. (Tandori Dezső fordítása)
ERDŐK, ZORDAN NE NÉZZETEK
Erdők, zordan ne nézzetek;
fák, szomorú kísértetek,
rázván rideg égbe szegény fejetek,
csúffá ily csúfosan ne tegyetek.
(Tandori Dezső fordítása)
VÖRÖSBEGY, ALIGHOGY VIRRAD
Vörösbegy, alighogy virrad,
vad, érzékeny éneked
nyirkos, hideg szürkeségben
elűzi a mérgemet.
Szívem most nem ég lobogva,
szemem könnyezőbb,
örök bánat homlokomra
írja az időt.
Nem reménytől hajótörött
a lélek csendje bent:
a méretlen magány az ok,
kihűlt remény, vágy, megkopott,
as vak, novemberi csend.
Mitől riad? Egy kisgyerek
apja házától messze járt,
s vad holdfényben párnája lett
a lény nem lakta, puszta láp.
Hallottam, s te is, akkoron,
édes szeráf : neked dalolt;
s mintha nyomor üvöltene,
nekem sírt az a vad zene
1837. február (Gergely Ágnes fordítása)
ARANY TUDÁST BÁNYÁSZTAM ÉN
Arany tudást bányásztam én
egész nap örömest,
s megint lágy holdfény süt felém
most, hogy leszállt az est.
Nincs hó s nem bilincseli tél
faggyal a vizeket;
nyájasan fújt a déli szél
s jégsírjuk szétrepedt.
Járok éjjel s boldog vagyok,
hogy a tél veszte jön,
szívember nyári ég ragyon
s száll könnyű fényözön.
Bár többé el ne hagyna már
békém, mely simogat,
ha sok év múlva ránc s homály
borítja arcomat.
Magamhoz, máshoz hű legyek,
s lelkem épen marad,
zablázom szenvedélyemet
s vad akaratomat.
(Szegő György fordítása)
CSAK ÉRTEM NEM FOG SÍRNI SZEM
Csak értem nem fog sírni szem,
s nem kérdi senki sorsomat,
értem nem gyúlt harag sosem,
és víg mosoly sosem fakadt.
Titkos kedv s könny közt elszaladt
forgandó életem - s csak magány
kísért tizennyolc év alatt,
mint születésem hajnalán.
Egykor ez úgy fájt, hogy bizony
feledtem büszkeségemet,
és bús lelkem vágyott nagyon
egy lélekre, ki itt szeret.
A sok friss, izzó érzelem
a gondoktól mind elfakult,
igaz se volt, már elhiszem,
oly rég temette el a múlt.
Szétfoszlott az ifjú remény
s az álmok szivárványa is;
aztán megtapasztaltam én,
hogy az emberszív mind hamis.
Elég bú, hogy embernemem
üres, hazug és talpnyaló;
rosszabb, hogy önnön szellemem
éppoly romlott s alávaló.
1837.május 17. (Szegő György fordítása)
LÁTTALAK, GYERMEK, NYÁRI NAP
Láttalak, gyermek, nyári nap
otthagytad víg játékodat,
s míg a zöld fű közt elrejtőztem,
bús sóhajod figyeltem közben.
Tudtam, honnét is kél a könny,
tudtam, panaszszó mért perel,
rád tört a vágy, a sors jövőd
sötét fátylát emelje fel.
A hő fohász célt ért, és bennem
erő támadt akkor a csendben
egy kisdednek kitárni itt
jövendőnk kapuszárnyait.
Por gyermeke! illatos kelyhek,
fénylő kék ég és puha gyep
furcsa futárja mind a kertnek,
hová merész utad vezet.
Csak vártam én, s a nyár kimúlt,
s az ősz is bágyadón letelt,
s aztán bús téli éj borult
gyászfellegként az égre fent.
Eljöttem hát: leszállt az est,
nem viharos, csak jégsivár;
lélekharang, fület repeszt,
örömet űz és bajra jár;
légverdesés, mely lombot tarol,
füttyög a komor falon át,
s epedő, elnyúlt jajszava szól:
a kísértet kiált.
S ő hall engem : vad rémület
dermeszti azt a ki szívet;
felébred, s arca falfehér
a lámpa tompa fényinél;
két csepp kéz hasztalan perel,
az ördögárny nem oszlik el;
a kis homlok merő iszony,
szorongás ül a mellkason;
két szorongó kis szembogár
feszülten néz a semmibe;
sóhaj súlyával felzihál
elszoruló lélegzete.
Szegénykém, ha mi szellemek
sírnánk emberi baj felett,
mennyi könny folyna, mennyi itt,
látván utad, mi hátravan,
látván, a napfény eltűnik,
hallván, a víz üvölt, rohan,
megtörik üres partokon,
s már ifjan sincs remény soha,
hatalom s dicsőség oda.
Mert ítélet, hogy fény alatt
kivetül majd az éjharag,
s a gyerekkor dús szirmai
sírárnyba fognak hullani.
1937. július (Gergely Ágnes fordítása)
